Google+






 



Nagy Imre (Kaposvár, 1896. június 7. – Budapest, 1958. június 16.) kommunista politikus, miniszterelnök, az MTA tagja.

Szegényparaszti, református családból származott. Apja postai szerelőmunkás volt, anyja, mielőtt férjhez ment volna, a somogyi alispánnál, mint cselédlány szolgált. Tanulmányait 4 elemi és 4 polgári osztályig végezte, mert 1912-ben saját elhatározásából elhagyta a kaposvári gimnáziumot, és géplakatos segédnek állt. A segédi oklevelet 1914-ben szerezte meg, majd tanulmányait folytatandó beiratkozott a kaposvári felső kereskedelmi iskolába. Az iskolát már nem tudta elvégezni, mert 1915 májusában behívták katonának. A Monarchia katonájaként az orosz fronton fogságba esett.

Az I. világháború alatt az orosz fronton harcolt 1916-tól 1918-ig. Fogságba esett és hadifogolyként a Bajkál-tóhoz került. Az orosz polgárháború kezdetén belépett a Vörös Hadseregbe és a bolsevik pártba. 1921-ben visszatért Magyarországra, és egy ideig Kaposváron élt. Belépett az MSZDP-be, ahol mezőgazdasági ügyekkel foglalkozott, majd a párt Somogy megyei titkára lett. 1925-ben kizárták, mert 1924 áprilisában éles vitába került Peyer Károllyal és Szeder Ferenccel.

1925-ben belépett az akkor alakult, jórészt kommunista befolyás alatt álló Magyarországi Szocialista Munkáspártba, ahol elsősorban a földművelésüggyel foglalkozott. 1921 elejétől 1927-ig megszakításokkal mintegy 3 évet töltött börtönben politikai okok miatt. 1927-ben az MSZMP betiltása után újra letartóztatták. A vizsgálat után Bécsbe emigrált, de illegálisan több alkalommal is visszatért Magyarországra, amikor a Magyarországi Szocialista Munkáspárt Parasztok Lapja című újságját szerkesztette.

1930-tól 1944 novemberéig a Szovjetunióban élt. Ekkor a Komintern háttérintézményeként működő Nemzetközi Agrárintézetnél dolgozott. 1936-ban kizárták a pártból és elbocsátották munkahelyéről. Alkalmi munkákból élt, többek között a Szovjetunió Központi Statisztikai Hivatalának volt a munkatársa, valamint a moszkvai Új Hang című folyóirat munkatársaként, a szerkesztőbizottságának tagjaként és állandó cikkírójaként dolgozott. Később, 1989-ben felmerült az a vád, hogy ebben az időszakban "Vologya" fedőnéven az OGPU, illetve az NKVD ügynökeként tevékenykedett. Azóta bebizonyosodott, hogy az ezt "bizonyító" aktát Grósz Károly állíttatta össze Nagy Imre lejáratása érdekében.[1] 1939-ben visszavették a pártba. 1940 és 1944 között munkát vállalt a moszkvai rádió magyar nyelvű adásának szerkesztőségénél (néha a moszkvai Kossuth rádiónak is szokták nevezni). 1941-ben belépett a Vörös Hadseregbe, de nem került harcoló alakulathoz. 1944 őszén kidolgozta a magyarországi általános földreform tervét, november 4-én hazatért a moszkvai magyar kommunisták első csoportjával (Gerő Ernővel, Révai Józseffel és Vas Zoltánnal), a Központi Vezetőség (röviden KV) tagja lett, majd részt vett a Horthy-féle fegyverszüneti tárgyalásokon.

 

1944 decemberében a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés földművelésügyi minisztereként az ideiglenes kormány tagja lett. 1945. március 15-én ő hirdette ki a földosztásról szóló kormányrendeletet.

1945 nyarától az államfői funkciót ideiglenesen gyakorló Nemzeti Főtanács és a Magyar Kommunista Párt Központi Vezetőségének tagja volt. Az 1945-ös nemzetgyűlési választások után a Tildy-kormányban néhány hónapig belügyminiszter volt. 1947. szeptember 16-án az országgyűlés elnökévé választották. Ezt a posztot 1949 júniusáig töltötte be.

1949 augusztusában „opportunista, szövetkezesítés elleni nézetei miatt” kizárták a Politikai Bizottságból. A gödöllői Agráregyetem rektoraként működött tovább, a politikai életből viszont teljesen kiszorították.

1950 decemberében „önkritikát gyakorolt”, ezután élelmezésügyi, majd begyűjtési miniszterré nevezték ki. Újra a Politikai Bizottság tagja lett. 1952 novemberében agrárügyekért felelős miniszterelnök-helyettessé nevezték ki.

1953-ban agrártudományi tanulmányaiért a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották.

1953-ban Sztálin halála után a szovjet vezetés reformokat kívánt életbe léptetni Magyarországon. Ennek érdekében magyar küldöttséget rendeltek Moszkvába, és felszólították Rákosi Mátyást, hogy a miniszterelnöki posztot adja át Nagy Imrének. A szovjetek súlyos bírálattal illették az addigi magyar gazdaságpolitikát, a túlzott iparosítást. Hazatérve a Központi Vezetőség 1953. június 28-án elfogadott ún. júniusi határozában az MDP vezetése is erőteljes önkritikát fogalmazott meg. A határozatot nem hozták nyilvánosságra.

1953. július 4-én Nagy Imrét miniszterelnökké nevezték ki. a Parlamentben elmondott beszédében új szakasz kezdetét hirdette meg. Ez a kormányprogram szakított a korábbi, erőltetett iparfejlesztésen alapuló gazdaságpolitikával, ígéretet tett a törvényesség helyreállítására, a mezőgazdasági politika újragondolására, az előző években súlyosan visszaesett életszínvonal emelésére. [2] A következő hetek során közkegyelmet hirdetett, feloszlatta az internálótáborokat, az ÁVH-t a Belügyminisztérium felügyelete alá vonta. Eltörölte a beszolgáltatási hátralékokat, lehetővé tette a termelőszövetkezetekből való kilépést.

Mivel Rákosi Mátyás szembefordult a reformokkal, a miniszterelnök ellentámadást kezdeményezett. 1954-ben megkezdte a koncepciós perek felülvizsgálatát. Ekkor szabadultak ki az elítélt kommunisták, például Kádár János. Támogatottságának növelése érdekében megszervezte a Hazafias Népfrontot. Október folyamán visszaverte Rákosi ellentámadását, a Központi Vezetőség újabb határozatban erősítette meg a reformok szükségességét. Rákosi a Szovjetunióba távozott "gyógykezelésre".

1955 áprilisában Rákosi átmeneti megerősödését követően (és összefüggésben Malenkov moszkvai meggyengülésével) leváltották, kizárták a Központi Vezetőségből, megfosztották akadémiai tagságától és egyetemi katedrájától is. December 3-án az MDP-ből is kizárták. Ez súlyosan megviselte a kommunista Nagy Imrét. Nézeteit hamarosan tanulmányokban kezdte kifejteni.

1956 nyarán többek ösztönzésére ismét aktivizálódott. Kialakult körülötte az ún. "Nagy Imre-kör". 1956. október 13-án visszavették a pártba. Október 23-án a tüntető diákok egyik követelése a kormányba való visszatérése. Este az Országház előtt emlékezetes beszédet tartott. Másnapra virradóan ismét miniszterelnökké nevezték ki.

Nagy Imrének nem volt szerepe a szovjet csapatok első (október 24-i) behívásában.[3] Hallgatólagosan tudomásul vette ezt, hiszen a döntést erről egyébként is a szovjetek hozták. Az ezt követő napokban a kormányfő lényegében el volt vágva a külvilágtól. Ennek ellenére fokozatosan elfogadta a felkelők követeléseit, elsősorban Donáth Ferenc és Losonczy Géza érveinek hatására. 28-án egyértelműen állást foglalt a forradalom és a többpártrendszer bevezetése mellett. Bejelentette az ÁVH feloszlatását, a beszolgáltatás eltörlését. A változásokat támogatta a párt új első titkára, az október 25-én megválasztott Kádár János is. Az események előrehaladtával Nagy Imre többször átalakította kormányát. Október 31-től az MDP utódjaként megalakuló MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának a tagja volt. November 1-jén kormánya bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépést, és semlegesnek nyilvánította az országot, egyben az ENSZ-hez fordult segítségért.

November 4-én hajnalban drámai hangú rádióbeszédben jelentette be a második szovjet beavatkozást, majd híveivel együtt a jugoszláv követségen kért menedékjogot.

21-én – megszegve a jugoszlávokkal történt megállapodást – Nagy Imrét hazatérés közben elrabolták, autóbusszal a mátyásföldi szovjet laktanyába vitték (az épület ma a Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Főiskolai Karához tartozik), majd családjával együtt a mátyásföldi repülőtérről a romániai Snagovba szállították. Ezután házi őrizetben tartották. Többszöri felszólítás és erős politikai nyomás ellenére sem volt hajlandó aláírni a lemondását és elismerni Kádár János kormányát.

1957 áprilisában hazahozták. 1958. június 9. és június 15. között zárt tárgyaláson halálra ítélték a Nagy Imre-per keretein belül. Az ítéletet másnap végrehajtották. (Nem lényegtelen, hogy az ítélet az MSZMP PB előzetes jóváhagyásával született meg.) E pernek rajta kivül még áldozatul esett Gimes Miklós (1917-58), Maléter Pál (1917-58), Szilágyi József (1917-58) és Losonczy Géza (1917-57). Utóbbi még a tárgyalások megkezdése előtt elhunyt.

Holttestét 1961–1989 között az Újköztemető 301-es parcellája rejtette.

Hamvait 1989-ben exhumálták. Június 16-án ünnepélyes keretek között újratemették. A Legfelsőbb Bíróság július 6-án hivatalosan is rehabilitálta. (Ugyanezen a napon halt meg a halálos ítéletet